A dokumentum a könyvtári katalógusban
A magyar zenei élet egy kifejezetten hiánypótló kötettel gyarapodott 2019-ben, amikor megjelent az „1956 és a zenei élet” című könyv, melynek bemutatását már a tavaszi-kora nyári home office ideje alatt terveztem, végül is azonban a témához igazodva őszre halasztottam.
A különös összefogás eredményként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Kronosz Kiadó gondozásában, Gyarmati György és Péteri Lóránt szerkesztésében megjelent könyv 13 tanulmányt tartalmaz, melyek közül az elsőt Rainer M. János történész, az Országos Széchenyi Könyvtár 1956-os Intézet Oral History Archívum Osztályának vezetője írta. Az általa, mint a tárgyalt témakör egyik legelismertebb hazai szakértőjétől származó írás a könyv megértéséhez alapvetően szükséges és nélkülözhetetlen információkat tartalmazza az 1956-os forradalom (kerek évfordulós) jelentésváltozatairól, már a tanulmány címében is jelzett, „Tíz, húsz, harminc… hatvan!” évfordulós időkereten belül.
A könyv „zenei része”, a terjedelmét tekintve is két legjelentősebb tanulmánnyal indul. Az elsőt Tallián Tibor, a 74 évével a „korelnöki tisztet” betöltő kiváló zenetörténész és kritikus írta – még a könnyűzenét is magában foglalva –, aki a legnagyobb szeletet fogja át és meséli el saját élettapasztalatain keresztül is, ahogy a könyv alcíme is írja „1956 előzményeiről, történéseiről és következményeiről”. Ami hihetetlenül érdekessé és olvasmányossá teszi Tallián Tibor írásait, az a filológiai, tudományos pontosságon messze túlmutató, humoros, gunyoros, ironikus stílus, amely egyben kor- és művészettörténeti tudást is igényel azon felül, hogy primer információt juttat minden olvasó számára.
A mintegy félszáz oldalas írásban akad egy olyan epizód is, mely régiónk egyik kiváló énekesnőjéhez, a mohácsi Kersics Ankához kapcsolódik, akit a Tito Jugoszláviája ellen folytatott folyamatos harc jegyében folytonosan megfigyeltek a besúgók. Egyikük jelentésében például az volt olvasható, hogy a Mester, aki tényleg tanított népzenét Ankának, „ez előtt másfél évvel Mohácson volt Kersity Anna szüleinél. Kodály a mohácsi Hajós Klubban lévő régi hárfáról hangfelvételeket vett fel”. Vidéki felfogás szerint, ha egy fiatalember látogatást tesz egy fiatal lány szüleinél, azzal „komoly szándékokról” tesz tanúbizonyságot. Nem csoda, hogy a mohácsi szomszédasszony következtetéseket vont le a látogatásból: „elmondotta, hogy értesülése szerint (K.A.=Kersics Anka) Kodály Zoltán Kossuth-díjas zeneszerzőhöz ment férjhez.” A Pécsett, 1952. április 12-i kelettel készült környezettanulmány az értesülést már tényként kezelte: „Kersity Anna, szül. Mohács, 1922. de. 15, anyja: Cserlinácz Katalin, férjezett Kodály Zoltánnal.” Kodály, a bigámista.” - fejeződik be az illusztrációnak szánt rövid idézet, melynek végéhez csak annyit, hogy ekkor még élt Kodály első felesége, Emma asszony, igaz 89 éves is elmúlt már.
Az ezt követő írás, az ifjabb zenetörténész generáció jeles képviselőjének, Péterfi Lórántnak tollából származik, „Szabad Szövetség” címmel a zenei elit intézményeivel foglalkozik a forradalom, a megtorlás és az államszocialista restauráció idején (1956-1959), s benne a forradalom utáni Magyar Zeneművészek Szabad Szövetsége tevékenységére fókuszálva. E látszatra kissé száraznak tűnő témát igen alaposan körbejárva, a különböző történések, a nyilatkozatok és tények hátterét is jól megvilágítva és ütköztetve. Az egyik különleges és érdekes dokumentum, melyet táblázatba foglalva közöl a szerző, a komolyzeneszerzők 1956-os, a Szerzői Jogvédő Hivatal által történt legnagyobb kifizetéseit tartalmazza, melyet Kodály Zoltán vezet Weiner Leó és Szervánszky Endre előtt. Az érdekes elsősorban az, hogy a tényleges kiszámítás alapú listát ifjabb Bartók Béla vezeti édesapja jogörököseként, ő viszont nem kapott egyetlen fillér úgynevezett prémiumot.
S ha már Bartók, akkor az ezt követő írásban (Bozó Péter: Zenei évfordulók 1956-ban c.) is találunk egy érdekes táblázatot, mely az 1950-ben „indexre telt” (betiltott) Bartók-művek 1956 őszi koncertjátszottságát mutatja be. Az 1. és 2. hegedű-zongora szonáta és a 3.-4.-5. vonósnégyes mellett érdekesség, hogy a ma is nagy kihívásnak számító 1. zongoraversenyt október 10-én Zempléni Károly játszotta a Melles Károly vezényelte Rádiózenekarral. Egy nappal forradalom előtt, és egy héttel nagy sikerű pécsi koncertje után pedig, október 22-én az Erkel Színházban Czifra György adta elő – a Fischer Annie által lejátszhatatlannak ítélt – 2. zongoraversenyt az olasz Mario Rossi által vezényelt Magyar Állami Hangversenyzenekarral.
Ezt követően két írás következik Gyarmati Györgytől a Nép, zene, párt című dokumentumfilmről és a meg nem értett, háttérbe szorított zeneszerző, Jemnitz Sándor naplójának 1956-os fejezetéről, utóbbi az érdekes „Csupa egzaltált ember, aki azzal szórakozik, hogy mímeli a normálist” címmel.
A kötet további tanulmányai is tele vannak érdekesebbnél érdekesebb írásokkal, így Dalos Anna például a Ludas Matyit és a Föltámadott a tengert komponáló „párttitkár-zeneszerző”, Szabó Ferenc (1902-1969) életének utolsó, a Forradalom után számítható 12 évével, melyben a Légy jó mindhalálig! című operája megírása volt a legfontosabb törekvése, Kusz Veronika Dohnányi Ernő és 1956 viszonyát taglalja, ugyanezt teszi Ligeti György és 1956 viszonyát vizsgálva Kerékfy Márton és Mikusi Balázs, míg Loch Gergely „Madarak és emberek” címmel egy hármas portré, melyben a nálunk kiközösített madár-muzikológia jeles képviselőinek hazai küzdelmeibe nyerhetünk betekintést.
A végére hagytam a számomra és szerintem számunkra, pécsiek számára talán két legjelentősebb írást, melyek annak a Lajtha László művészetéhez kapcsolódnak, akinek szimfonikus műveit, CD-világpremier sorozatban, a Nicolás Pasquet vezényelte Pécsi Szimfonikusok játszották.
A két mintegy 20 oldalnyi tanulmány közül Ozsvárt Viktóriáé „A szimfónia és a tömegek – műfajtörténeti esettanulmány az 1950-es évek művészetpolitikája tükrében” címet kapta és Lajtha László mellett, Kadosa Pál, Kósa György, Székely Endre 1956-hoz is kapcsolódó műveiről is szól
A magyar Lajtha-kutatás elismerten legjelesebb alakja, Solymosi Tari Emőke jegyzi azt a tanulmányt, mely Lajtha László (1892-1963) szimfóniatermésével és kiemelten is az 1956-os forradalom és szabadságharc szimbólumává lett 7. szimfóniájával foglalkozik. A mű partitúrájában ugyan nincsen hivatalos alcím feltüntetve, Lajtha azonban óvatosságból a mű 1957-es megírása után és 1958-as Lehel György által vezényelt párizsi ősbemutatójára is jóváhagyva, „Az ősz” címet adta, melyet később az akkor már külföldön élő fiai biztatására „Forradalom” alcímmel látott el. Lajtha 7. szimfóniáját a Magyarság sorstragédiájának nevezte, „a lehulló, leeső ágait, leveleit, legszebb virágait elvesztő, Csonka-Magyarországnál is csonkább magyarság” tragédiájának. A harmadik tételben a Marseillaise induló dallamának felidézése mellett két koráldallamot is hallunk. A másodikból organikusan bomlik ki Erkel Himnuszának Isten áldását kérő első sora. Szimbólum értékű, hogy a magyar Himnusz nem önmagában álló idézetként, hanem egyúttal egy általánosabb, európai és keresztény asszociációkat keltő koráldallam utolsó soraként hangzik el. Lajtha maga is elmondja, hogy a zárókorál „úgy van megkomponálva, hogy utolsó hét hangja { } a Himnusz első hét hangja: »Isten áldd meg a magyart...«” A művet dermesztő momentum zárja le: halkan induló, majd erősödő hangzás után a zenekar fortissimo harsan fel, az Istenhez fohászkodó Himnuszt kegyetlenül elfojtva.
A mű Párizsban történt 1958-as ősbemutatója alkalmával a közönség negyed órán keresztül tapsolt, ami jelzi, hogy megértették üzenetét Lajtha alkotásának, hogy melyik „Ősz” tragédiájáról szólt. A Lehel György vezényelte előadás után Lajtha gratulált a kiváló akkor még csak 32 éves, ifjú karmesternek és a partitúrát neki ajánlotta. A következő évben megtartott magyarországi bemutatót Lajtha László tanítványa, Ferencsik János vezényelte. Bár Lehel György készített rádiófelvételt a műről, amit magam is felvettem a rádióból a 80-as évek elején, az 1990-es rendszerváltásig hivatalosan nem játszották koncerten a művet, s „Forradalom” alcímét is csak ezután lehetett leírni.
Az első lemezfelvételt a Pécsi Szimfonikus Zenekar vette lemezre, igazgatójuk Szkladányi Péter javaslatára 1994-ben, akkori uruguayi vezetőkarmesterük, Nicolás Pasquet vezényletével. Most ennek katartikusan szép felvételét ajánljuk meghallgatásra egy 2016-ban felrakott youtube videóról.
Fotó: internet
Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő