Rolling Stones - Sympathy for the Devil movie DVD

2020.04.06. hétfő (Egész nap)

 Könyvtári katalógus bejegyzés

Mostani ajánlónkban egy egészen különleges film DVD-jére hívjuk fel Tisztelt Olvasóink figyelmét. A brit rockzene egyik ma is működő legendás csapatának, a Rolling Stones együttesnek, az 1968-as Beggar’s Banquet (A koldus bankettje, vacsorája) lemeze nyitószámaként megjelent, Sympathy for the Devil (Szimpátia az Ördöggel) című dalának felvételét egy amolyan értelmező kísérőtörténettel keretezve vitte filmre 1968-ban a francia ”új hullám”, idén épp 90 esztendős legendás alakja, a svájci-francia Jean-Luc Godard.

Aki látta Godard korai filmjeit, - a Jean Paul Belmondo főszereplésével készült 1959-es Kifulladásig címűt, vagy az 1962-es Éli az életét, az egy együttesnek is ”nevet adó” 1965-ös Alphaville-t, vagy az 1966-os Hímnem-nőnemet -, az talán nem lepődik meg ezen a két történetet látszatra különösebb összefüggés nélkül egybekapcsoló, eredeti francia címét idézve „One plus one” című filmen.  Merthogy tényleg két különböző „történet” kapcsolódik itt egy egésszé, azaz az „Egy meg egy” az ”kettő helyett válik eggyé”.
A Rolling Stones dala ugyanis az emberiség gonosz erőiről szól, s a Gonosz, vagy másképp az Ördög magabiztosságáról irányításukban. Szó kerül tehát letűnt korok királyi gazdagságáról, az Ördög gazdagságáról sem megfeledkezve, mely a refrénben, mint önmaga jellemzése kap hangsúlyt Mick Jagger szövegében. De szól az 1917-es orosz forradalomról is, majd a Romanovok, a cár és családja, miniszterei legyilkolásáról is. S nem feledkezik el a világháború borzalmairól sem, vagy épp a Kennedyk ellen elkövetett merényletről. Nem csoda tehát, hogy a Kádár korban eléggé kényesnek számított a Stones-dal szövege.

Ez tehát az egyik történet, melyben egyes szám első személyben magára vállalja az emberiség bűneit Mick Jagger és a Rolling Stones. A film legnagyobbrészt a dal londoni stúdiófelvételt mutatja be olyan ritkaságot is közzétéve, mint a következő év elején meghalt Stones-tag, Brian Jones gitáros együtt-játékát a zenét szerző Keith Richarddal és a gitározó énekes-szövegíró Mick Jaggerrel, de láthatjuk Charlie Watts dobost és Bill Wyman basszusgitárost is. Goddard megközelítésmódja ezekben a zenei jelenetekben érezhetően „tisztelettudó”, vagy inkább azt adó, udvarias, kicsit olyan rajongói, a nála másfél évtizeddel fiatalabb közönség bálványokra ”feltekintő”.

Ehhez képest Godard a film többi, nemegyszer esetlegesnek, improvizáltnak tűnő cselekményvezetésében, nagyon határozott kézzel alakítja filmje történetét, mely két lazán összefüggő szálon fut. Egyrészt a Fekete Párducok nevű radikális polgárjogi mozgalomra utaló, misztikus áldozást is bemutató jelenetek is vannak benne, melyben feketék olvasnak fel egymásnak előre megírt szövegeket, másrészt egymást interjúvolva fejtik ki nézeteiket.

A másik szálon a ”fehér” újbaloldali mozgalmak tevékenységeibe tekinthetünk bele, ellenpontozva a hitleri karlendítéssekkel és jelképes pofonosztásokkal megidézett, ”jobboldali”, újnáci veszéllyel. Zseniális, ahogy Godardnál egy teljes generációs sor megjelenik a könyvet választó, majd „karlendítő”emberek ábrázolásában, különösen a megvert hippiket megpofozó kislány ”arclegyintése” és a sokat olvasó – könyvet magával vivő – nyugdíjas nagypapa megfáradt hitleri karlendítése volt elgondolkodtató. De nagyszerű volt az elkötelezett baloldali szimpatizáns lány „igen-nem”-es kikérdezése, melyben némi tárgyilagos újhullámos paródia is kiérződött, s különös volt itt felfedezni, egy történelmi áttekintésben, a 2. világháborús afrikai hadszíntér, El-Alamein után hallani Budapest nevét, nyilvánvaló utalásként a mi 1956-os forradalmunkra és szabadságharcunkra. Ami nyilvánvalóvá tette – ha még lett volna kétség – hogy milyen mozgalomra utal Godard, akkor azt egyértelművé tette a gazdagok, vagy középosztálybeliek kocsijaira, vagy a házfalakra történő szinte már mániákus Mao, MaoArt, vagy S(z)tálin névfestés.
A két mozgalom filmvégi, kissé patetikus ”egyesítése”, nevezetesen, hogy egy vérző, fehérkabátos lányt visz fel a magasba – az ”égbe” – egy kameragém, melynek végén egy fekete és egy vörös zászló lobogott, nos, ez a rendező Godard szimpátiáját mutatja, ha nem is az Ördöggel, de az őt megéneklő együttessel és a polgárjogi mozgalmakkal. Némi ironikus ízt ad a jelenetnek, hogy azt is látjuk, amint a kellékes odarohanva, gyorsan leönti a lány kabátját a vért jelző vörös festékkel.
Jean-Luc  Godard Sympathy for the Devil filmjét szeretettel ajánlom a Rolling Stonest kedvelők figyelmébe, akik nyitottak egy kis újhullámos ”köldöknézésre” is, s nem mellesleg angolul is értenek egy kicsit, mert a köztes nem kevés szöveghez fordítás nincs. Sebaj!

    Kovács Attila
                Amtmann Prosper- és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő