Harcos Bálint rendszeresen vesz részt könyvtári programjainkon Baranya megyében. Tizenhárom éves kora óta ír, több könyve jelent már meg, jelenleg két új kötetén dolgozik. 

CSGYK: Honnan az indíttatás, hogy írsz?

HB: Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is írtam vagy írni akartam. Már a legkorábbról megmaradt rajzaimon is betűk úszkálnak, lebegnek – ez egyébként sok kisgyerek rajzán megfigyelhető. Még iskola előtt megtanultam olvasni és írni. Gyerekként a kisfiamhoz képest én nem olvastam sokat, de azt hiszem, mélyen olvastam, főleg verseket – őket különösen a rokonaimnak éreztem. Egyszóval: mindig is írni akartam, vagy inkább írni vágytam. Pontatlan volna, ha azt mondanám, hogy „író akartam lenni”, mert írónak lenni, ez nem egy beteljesíthető állapot. Az „író” szóban is benne rejlik, hogy aki így él, ezt a foglalkozást űzi, az (csupán?) folyamatosan úton van. Tizenhárom éves koromra végleg eldőlt, hogy írni fogok. Előtte még voltak kisebb kitérőim: rövid ideig vonzott, hogy ornitológus legyek, régész vagy csillagász, de ezek a vágyak gyorsan elhaltak.

CSGYK: Mire fektetsz hangsúlyt egy könyvtári foglalkozáson, vannak olyan módszerek, amelyek segítik a gyerekek bevonását az általad hozott programokba?

HB: Figyelni a gyerekekre, ezt tartom a legfontosabbnak. Sokat járok szerte az országban Budapesttől kezdve a nagyobb városokon át a legkisebb falvakig, és nagyon különböző gyerekközösségekkel találkozom. Egy viszont minden gyerekcsoportban közös: a gyerekek sokszorosan visszaadják, meghálálják a figyelmet, sokkal tisztábban és közvetlenebbül fejezik ki az örömüket vagy a nemtetszésüket, jóval elementárisabb közönséget alkotnak. Általában vetítéssel egybekötött felolvasásokat szoktam tartani, de minden alkalommal megmutatom a gyerekeknek magukat a könyveket is; a felolvasás után (de közben is akár!) megbeszélem velük a hallottakat. Létfontosságú a humor, a játék(osság), továbbá az, hogy egyenrangú félként kezeljem, és kérdésekkel bevonjam őket a mesébe, a mese születésébe – ugyanis leginkább a teremtésben hiszek, annak szabadságában és féktelenségében.

CSGYK: Folyamatosan járod az országot, Baranyában is többször megfordultál már. Milyenek a tapasztalataid a kistelepülési könyvtárakban szervezett foglalkozásokon?

HB: Csak hálával tudok gondolni a könyvtárakra, az egészen apróktól a nagyobbakig, ahol megfordultam. Szinte mindenütt azt éreztem, hogy a könyvtáros kollégák valóban szívügyüknek tekintik a könyvtári programokat, a felolvasásokat, az író-olvasó találkozókat, főleg, ha gyerekeknek szólnak. Szeretek kisközségekbe eljutni – az ottani gyerekek talán még jobban éheznek a mesére, mint a nagyvárosiak. Sosem felejtem el, amikor egy kistelepülésen közel száz gyereknek vetítettem és meséltem, mert a környező falvakból szinte mind odajöttek meghallgatni, vagy amikor másutt, az ország másik felében egy apró faluban csak öten hallgattak, de a nyitott ablakon a napraforgók közül bekukorékolt a kakas.

CSGYK: Gondolkodsz most is valamilyen könyvön?

HB: Két gyerekkönyvem megjelenés előtt áll, ők még keresik az illusztrátoraikat. Az egyik egy karácsonyi kötet, a másik rövidebb mesékből áll, amelyek az abszurd irányába mozdulnak el. Ha minden igaz, mindkettő jövőre jelenik meg a kiadómnál, a Pagonynál. Van egy félkész meseregényem is, most azt kell majd folytatnom, továbbá az eggyel korábbi meseregényemet, a Petya és Tulipánt kell átírnom bábelőadássá. De több verses mesének és egy hosszabb meseregénynek a terve is ott van a fiókomban, szóval nagy örömömre lesz bőven munkám az elkövetkező években.

(Az interjú a Könyvtári HírZengő című lapunk, 2019/4. számában jelent meg.)

Szeifer Csaba