Az újraolvasás szépsége

Szerző: Fejes Endre
Cím: Rozsdatemető
Alcim:
Kiadó: Magvető
Kiadás ideje: 1970
Kiadás helye: Budapest

item-thumbnail

Egy könyv- és olvasáskedvelő ismerősöm kérdezett rá beszélgetés közben: „te miért olvasol újra könyveket?”. Végiggondoltam, hogy valóban: az természetes mindenkinek, hogy egy zenét sokszor meghallgat, a művészetkedvelők számára magától értetődő, hogy többször megnézik ugyanazt a gyűjteményt, valaki öröm/bánat esetén megint előveszi egyik kedves versét, sokakat ismerek, akik kedvenc filmjüket többször látták. De valóban ritkábban találkozom olyan emberrel, akinek természetes egy regény újraolvasása.

Pedig nemcsak gyönyörűséges, hanem hasznos is lehet. Élvezetes. Ha igazán jó a könyv. Kockázatos, ha nem annyira. Tehát kaland.

Most éppen Fejes Endre remekét, a Rozsdatemetőt olvastam újra, talán ötödször a megjelenés óta.

Az újraolvasáskor az ember megint elhelyezi a művet az értékrendjében a saját életében és a kisebb-nagyobb környezetében történt változások után. És mindjárt eldőlhet, hogy megmarad-e a könyv vagy kidobásra ítéltetik? Van-e mondandója 5-10-20-50 év után is?

Például a stílus. Számomra Hemingway stílusa – egy, két mű kivételével – mára modoros, élvezhetetlen. Azért hoztam őt példának, mert látszólag nagy a hasonlóság kettejük stílusa között: szikár tőmondatok, kevés leírás, a szereplőknek csak viselkedésükkel való jellemzése. A Rozsdatemetőben ezek a mondatok most is súlyosak, de úgy vannak megírva, hogy ugyanakkor gördülnek is megállíthatatlanul. Soha egy percig nem éreztem, hogy ezt a stílust a szerző ráerőszakolta a történetre, hanem azt, hogy a történetet más stílusban nem lehet megírni.

A tartalomról a továbbiakban. A megjelenéskor és még egy ideig nekem is elsősorban a „hábetlerizmusról” szólt a könyv. Húsz évesen lelkesen szapultam a „lumpenproli kispolgáriságot”. Aztán egyre inkább egyénekké váltak a szereplők. Ebben bizonyára nagy szerepe volt a Thália színház előadásában Horváth Teri és Madaras József remeklésének. Nekem azóta is az ő képük jelenik meg Pék Máriáról és Hábetler Janiról olvasva.

Idővel kezdtem ráérezni az iszonyú ellentmondásra, amit a család jelent a könyvben. És a valóságban is. Egyszerre köt gúzsba és véd meg. Amikor Pék Mária odafekszik a küszöbre a fia elé, és mondja, hogy innen nem mehet el, ezzel egyszerre akarja védeni a fiát, meg magát is. És Jani nem is tud elmenni az indulatai ellenére. Bár talán éppen azért, mert főképp indulatok. Neki nincs kitörési lehetősége. De legalább biztosan megvan a rántott hal, túrós csusza, jó erős brügecsi bor szentháromság. És mi más kellene? Van, amire minden körülmények között lehet számítani ebben a „replás” életben.

Idővel lassan megértettem, hogy a könyv azokról a milliókról szól akiken, ill. szerencsés esetben, akik fölött átmegy a történelem, de akik soha nem csinálják azt. Legfeljebb balekként belehúzzák őket.

Ennyi év után óhatatlanul felmerül, hogy van-e aktualitása a könyvnek?

Látszólagos ellentmondás, hogy az elmúlt néhány évtized magyar és világirodalma inkább a magányról, a családi kapcsolatok kiüresedéséről szól. Melyik a rosszabb helyzet: létezni a család keserves, erőszakkal megtartó biztonságában, vagy átélni a magány depresszióba hajtó békéjét? Megválaszolhatatlan, mert Pék Mária halálával a Hábetler család sem lesz már ugyanaz. Egyszeri történet, de író írta, hát – nem biztos, hogy örök, de tartós – érvényű

Most, a legutóbbi újraolvasás politikai tanulságokat is adott. Emlékszem, hogy annak idején szép számban jelentek meg tiltakozó levelek, amiért így ábrázolják a hatalom birtokosait. „Legfelháborítóbban” hogy, miként jelenhetett meg így Seres elvtárs a buta kommunista? Ezeket „önkéntes munkáskollektívák”, pártalapszervezetek írták, mert akkor még nem voltak Körök, Összefogások. De a stupiditás örök.

Az is most tűnt fel, hogy bár a könyv jó 40 év történetét fogja át 1920-60 között, de egyetlen politikus neve sem tűnik fel a lapokon. Ill. egyszer szerepel, hogy: „Ekkor már fölemelt karral, „Éljen Szálasi!” kiáltással kellett köszönni” Ennyire fontos a politika ezeknek az embereknek az életében.
Azt nem tudom, hogy megírta-e, megírja-e valaki ezeknek az embereknek a történetét a 60-as, 2010-es évek között? Ennyire pontosan, ennyi empátiával? Szeretném elolvasni.

Oláh Tibor




© 2011-2017 Csorba Győző Könyvtár Creative Commons Licenc